Ha az embernek vannak céljai az életben, sokkal könnyebben mennek a dolgai. Megtalálják azok az emberek, akik tudnak neki segíteni, ahhoz, h elérje a célját.

12 éves korom óta él egy álmom: Anglia. Vannak kisebb-nagyobb elképzeléseim, amolyan mellékes dolgok is.

Mostanában, h egyre közelebb kerülök hozzá és egyre gyakrabban rám törő félelmek mellett is biztosan tudom, h ez az életem, egyenes arányban nő ezekkel a véletlen események sora is. Az önzetlen segítők, a bonyolult ötletek, az ismeretségek.

Jövőre két hónap csereútra megyek Finnországba. Nagyon félek tőle, de tudom, h előnyömre fog válni. A nyelvet nagyon jól kell majd ismernem, ha odáig eljutok, h kiköltözöm. És ez az utazás, amiből csak az oda és visszautat kell fizetnünk, tökéletes megoldásnak tűnik. Most a szókincsbővítés van az első helyen.

Ha tehetném nem csak angolból és földrajzból tennék előrehozottat októberben, hanem mindenből, h kiszakadhassak végre ebből a rémséges állapotból.  Tudom, h minden érett ember, akik már rég dolgoznak, az mondják az iskolás éveik voltak a legszebbek. De néha az a látás is megkopik az évek múlásával. Arra már nem emlékszünk, h akkor mindenáron szabadulni akartunk, álmokat akartunk beteljesíteni, h az összes lány oktalanul gyűlölt az iskolában, h alig várta már, h hazamehessen, mert csak a görcs ált a gyomrában egész nap.

Lehet, h akkor sem lesz jobb, amikor dolgozom, de legalább megpróbálhatok olyan dolgot csinálni, amit szeretek. Az egyik, ami az elképzeléseimhez tartozik az, h minden nap azt szeretném, h olyan munkám lehessen, amit szeretek csinálni, olyan munka, amivel keresek eleget ahhoz, h minden rendben legyen az életemben. Egy olyan munkát, ahol nem kell mindig mások elvárásaival vitatkoznom. És tudom, h ez elég irreális, de szeretni még lehet. Olyan partnert az életben, akiben megértő társat találok majd.

Menekülni szeretnék ebből az életből. Erdélybe sem szeretnék menni osztálykirándulásra. Itthon is maradhattunk volna fele annyi pénzért és még nem is az lenne a "napihiszti", h mikor érünk haza. Meg úgy abszolút nincs kedvem ott lenni.

Menekülnék, de közben rettegek. Én még nem éltem külön a szüleimtől, nekem még azt is meg kell szoknom. És nekem anyám olyan, mintha a pszichológusom lenne és a barátnőm. Mindig elmondom neki a hülyeségeket, amiket fontosnak tartok és még ha skype-on vagy msn-en tudnánk is élethűen beszélni és mindent elmondani, az nem ugyanaz. Félek, h nem tudok sokszor hazajönni, de az álmomat is félek feladni. Szeretnék velük kimenni.  Félek, h valami nem fog menni. H valahol el fogok hasalni emiatt.

Mostanában, ha írok, azt hiszem ez lesz a fő témám, jobb híján.